2012.01.20-án 19.55kor 2,9 kg-val 55 centivel megszületett Bérczes Dávid kisfiam. Isten hozott! Szeretünk és segítünk utadon.

Az egész úgy kezdődött, hogy…Délután f2-re mentünk be egy CTG vizsgálatra (baba szívhangot csekkolják ilyenkor). Dórit bevitték, majd negyed óra múlva kijött a szülésznő, aki közölte velem, hogy Ön bizony ma Apuka lesz. A pillanat hevében nem is nagyon tudtam mit reagálni rá. Tudtam, hogy közeledik a nap, sőt gyanús volt, hogy a kórházba is bementünk, de mégis. Tóth Anna szülésznő kimondta az ítéletet. A hírek szerint fülig ért a szám onnan kezdve.

Gyors felocsúdást követően teljes hírzárlat mellett hazamentem az összekészített  cuccokért, amit vittem volna már a vizsgálatra is, de hagytam, hogy Dóri lebeszéljen róla. Kinek volt igaza? Nekem. Számít? Nem.

Fél óra múlva visszatértem jó elkövetőként a tetthelyre, ahol Dórit már hoszpitalizálták és az igen barátságos nevű vajúdóba helyezték. Az itt készült fotót nem publikálom.  További fél óra múlva átmentünk a 3-as szülőszobára, ahol már csak mi ketten voltunk, meg a ki-be járógató szülésznő. Vidámkodva, nevetgélve vártuk, hogy “na mi van”.

A szülésznő megjegyezte, hogy hmm, nem ez a mosoly, amire ő számít Dóri arcán. Ekkor még nem tudtuk, hogy igaza lesz. Rövidesen megvizsgálta Dórit, majd megjegyezte, hogy már kétujjnyi a méhszáj és hogy milyen fájások várhatóak, mind időtartamban,mind ismétlődésben. Taktra stimmelt minden. Kérésére még le is mértük. Kétpercenként félpercek. Így teltek-múltak az órák. Dóri arcáról szépen lefagyott a mosoly és egyre komolyabban fájt. Ezt a hangokból és a kézszorításából éreztem.

A végjáték előtt ismét matatott valamit Anna, amire pár percre Dóri felkiáltott, hogy most szóljak azonnal a szülésznőnek, kivágtam az ajtót, hogy kirohanjak a folyosóra, de az ajtóban ott áltt meglepetésemre Anna, megnyugtató mosollyal az arcán, bológatva, mintegy azt súgva, bizony-bizony, minden a terv szerint halad. No ekkor nyugodtam én meg teljesen, és ekkor kezdődött meg a szülés.

Elfoglaltam a pozíciómat, mely Dóri feje melett volt homlokát simogatandó. Megemelték az ágyát, közben Lintner Balázs, a szülész doki is előkerült. Ő is egy roppant szimpatikus forma, leginkább azt bírom benne, hogy nincsenek felesleges tekintélyuralmi játszmák, mivel azonos évjárat velünk, én le is Hello-ztam orcátlanul.

A szülés a filmekből ismert, nyomja-engedje felszólításokból állt, melynek visszatérő eleme volt a “már csak egyet nyomjon!”. Közben  a két dolgozó kellemesen átbeszélte a nap eseményeit, amin kiakadhattunk volna, de ez is csak azt jelezte, hogy nálunk minden rendben van.

Aztán a szülésznő szólt, hogy már látom a haját. BAMM, ekkor vált először valósággá, hogy itt lesz valaki, aki eddig nem volt. Ekkor még nem néztem oda, de amikor, mondták, hogy kint a feje, akkor már nem bírtam megállni, hogy rá ne nézzek a kis nyákos gombóckára. Természetesen a könnyek felgyűltek a szememben…Az Élet megmutatta Magát. Megmutatta, hogy ő a Valóság, csakis ő, semmi más…

Már csak pár nyomás volt tényleg hátra. Utólag megállapítottam, de ott is úgy tűnt, hogy ezeke a nyomások piskóták a vajúdás közbeni fájásokhoz képest. Pláne, hogy vajúdásnál az a rossz, hogy nincs vége, hiszen kis pihenés után jön a következő fájás. Míg szülésnél általában elég happy az end. Így volt nálunk is. A szülésznő igen gyakorlottan – 29 év alatt több mint 10 000 szülés –  segítette a kis manót, hogy minél könnyebben megszülessen. Ami 19.55-kor pontban megtörtént. Persze telón csekkoltam az időt, mivel a szobában beérkezésünket követően 15.37-kor tényleg megállt az idő, az órával egyetemben.

Hogy azonnal felsírt-e a baba vagy csak később, nem tudom, azok a pillanatok kimaradtak. Röhögő-remegő kézzel vágtam el a köldökzsnórt, ami úgy nézett ki, mint egy gumikesztyű megnyújtott ujja. Nem voltam biztos, hogy nem a szülésznő ujja az. Aztán már irányítottak is a dada (?) mellé, aki tisztította, és készre csomagolta a picit, majd a kezembe rakta. Szegénykének, tiszta könny lett az arca egyből. Persze nem ő hatódott meg én rajtam. Behúzódtam a fürdőbe, ahol sötét volt, mégis csak most született, sok lehet az a fényáradat neki. Fülébe súgtam a mondatot, amivel már készültem egy ideje. Ezt a Vidd hírét az Igazaknak című könyvben olvastam. A könyvben bemutatott ausztrál törzs, minden újszülöttet és távozót eképp köszönt és búcsúztat: Szeretünk és segítünk utadon. (Köszi a könyvtippet!:))

Miközben Dórit kezelték és elvégezték az ilyenkor szokásos műveleteket, névadás következett. Több neven gondolkodtunk. Ádi nem lehetett, mert a bátyó már blokkolta, így maradt Dani, Dávid, az utolsó percben még benézett Barna is. Aztán abban maradtunk, hogy a szülőszobán eldöntjük. Dávid? kérdeztem Dórit, Dávid mondta. Dávid! mondtuk.

Szombat este a tejfuck-asztó bulin, állt össze mit is jelentett ez az egész élmény. Arra jutottam, hogy  kötelezővé tenném minden férfi számára. Egyrészt, mert hatalmas segítség az Anyának, hisz nincs magára hagyva és úgy fair, hogy az Apa ne csak a fogantatás öröméből vegye ki a részét, hanem szépen igya meg a “fekete levest” is. A “jaj én nem bírom a kórházat” az önző, habiszti vaker. Ha nem akar, nem lát semmi “olyant” az ember. Ja, hogy szar nézni az Anyát szenvedni? Igen, lehet tanulni empátiát.

Másrészt olyan élmény, mely örökre összeköti a szülőket. Ott a szülőszobában eltűntek a Dórival közösen épített falaink, melyet az elmúlt 13 (Jesus?!) évben hoztunk össze, hiszen az Élet úttörése nem tűr meg semmi hamisat, még akkor is ha nem szándékosan de öntudatlanul vagyunk hamisak. Játszmákban veszünk el, szerepeket játszunk általában egész életünkben. Na ez az, ami itt nem volt. Csak az őszinte fájdalom, és az őszinte együttÉRZÉS. Szép volt és felemelő. Mérhetetlen hálát érzek Dóri iránt és tiszteletet, ahogy ezt az egészet végigcsinálta és csinálja azóta is. Ő tényleg egy Ősanya.

És természetesen minden tiszteletem minden Édesanyának. Milyen szép lesz az, amikor minden Anya és Apa egész életében tudatosan magában hordozza a szülőszobai élményt, soha el nem felejtve azt.

Harmadrészt, azért tartanám kötelezőnek a részvételt a szülésen, mert nem mindennapos tapasztalás, tanítás az ember számára. Hihetetlen hálát érzek az Élet iránt azóta folyamatosan. Köszönöm, hogy megmutatta, hogy érdemes vagyok arra, hogy egy lélek az Apjának válasszon.

Életem nagy részét töltöttem azzal, hogy cselekedeteimet, viselkedésemet minősítsem. Jó vagyok, rossz vagyok? Állandóan firtattam ezt és persze azt, mi a jó, mi a rossz? Ez a kisember, meg szart bele az egészbe, leszületett, mert aszonta, hogy Te leszel az Apám, mert úgy vagy jó, ahogy vagy, pont Te kellesz nekem.

Azóta mérhetetlen nyugalom költözött belém. Nem kérdezem már meg magamtól, hogy jól cselekedtem-e vagy sem. Már nincsenek kérdéseim magam felé, csak egy feladat van, mindig mindenkor, mindenkinek magamat adni.  Még akkor is, ha nekem fáj, vagy a másiknak fáj.

Ez az egyetlen feladat, cél, állapot az életben, ezért jöttünk ide. Hiszen, ha magamat adom, akkor EGY-SÉGben vagyok magammal, ekkor leszek EGÉSZ-SÉGes, és ekkor nem esem KÉT-SÉGbe. A magamatadás az Élet, a boldogság, a minden.

A gyerek születésékor állandóan említett felelősség pedig azt jelenti, hogy felelős vagyok magamnak azért, hogy magamat adjam. Csak erre taníthatom Dávidot, mert ez az Élet valódi értelme, semmi más, és ezt csak példa mutatással tudom továbbadni.

Egy út van csak, a Szív útja. Természetesen egy olyan világban, amiben minden pontosan ennek az ellenkezőjére buzdít ez roppant nehéz,  de “senki sem mondta, hogy könnyű lesz”.

Ennyit akartam mondani, kérem kapcsolja ki.

About The Author
-